RoadTrip Uganda #1: Ti ketten biztosan meghaltok Ugandában

„Ugandát viszont meg kell tervezned, különben nem tértek vissza Afrikából.” A régi barátom, aki maga is sokat járt arrafelé, úgy készített fel az afrikai utunkra, ahogy csak tudott. A tervezéssel a végén mégis felsültünk – pedig épp Ugandába indultunk, egy olyan helyre, ahová utazni nem éppen egyszerű mutatvány. Csak az első és az utolsó éjszakára foglaltunk szállást, szereztünk egy autót, és megvettük a gorillatúrát. A 14 napból mindössze hármat sikerült lefednünk. És még ez is több volt a szokásosnál. A mobilinternetre bíztuk magunkat. Hogy hogyan fog működni, arról fogalmunk sem volt. Néhány ismerősünknek a Facebookon egyértelmű véleménye volt arról, mi lesz a sorsunk: „Ti ketten biztosan meghaltok Ugandában.”  

A reptéren: „És Uganda jó a turistáknak?”

Az, hogy nem terveztünk, nem is volt egészen szabad döntés. Ugandáról nehéz friss információt szerezni – nem éppen a legnépszerűbb turisztikai célpontról van szó.

Ezt jól illusztrálja a reptéri beszélgetésünk is: „És önök Ugandában laknak?” „Nem, mi nyaralni megyünk oda.” „Uganda jó a turistáknak?” „Hát, reméljük, hogy igen.”

Útikönyvet ezért csak angolul lehet szerezni, és ebben cserben hagyott minket a webshop. Három hetet vártunk rá, minden második nap biztosítottak róla, hogy három napon belül megérkezik, de sosem jött meg. A végén kiderült, hogy nincs is náluk raktáron. Utólag azt gondolom, ezzel akarták jelezni, hogyan fognak működni a dolgok Ugandában.

És ez volt az a pillanat, amikor idegeskedni kezdtünk. Egy héttel az indulás előtt semmink sem volt. Az interneten csak nagyon hézagos információkat találtunk. Mert amikor a turisták már mégis nekivágnak Ugandának, utazási irodával vagy személyes sofőrrel mennek. De nem egyedül, sátorral, ráadásul rendes terv nélkül. Márpedig mi pontosan ezt tettük.

Egyiptomban majdnem börtönben kötöttünk ki

Az adrenalin még azelőtt megérkezett, hogy a lábunk ugandai földet ért volna – Egyiptomban majdnem börtönben kötöttünk ki. A kairói leszállás után az ellenőrzés előtt megpillantottunk egy kétméteres feliratot: drónok tilos. Nem volt idő sokat gondolkodni vagy vitatkozni, a feliratot körülbelül egy perccel azelőtt vettük észre, hogy a hátizsák a szkenner alá gördült volna. A szalag túloldalán álltam, és figyeltem, ahogy a drónt rejtő kézipoggyász többször is visszatér az alagútba, közben fejben elmondtam minden imát, amit gyerekként a nagymamámtól tanultam.

„Nyissa ki.” – mondta az egyiptomi nő, és a monitoron a hátizsákban lévő tárgyra mutatott. De nem a drón volt az. Ami gyanúsnak tűnt neki, az a drón külső akkumulátora volt. Egy darabig vizsgálgatta, aztán visszaadta. Szabadok voltunk.

Afrika legnagyobb ellensége: a drón

Az örömérzet szertefoszlott, amikor rájöttünk, hogy a repülőre szállás előtt lesz még egy szkennelés. Az EgyptAir oldalán sehol sem találtunk a drónok tilalmáról szóló infót. „Aha, szóval Egyiptomban tilos drónt akár birtokolni is. Itt azt írják, hogy rögtön lecsukhatnak minket.” „Akkor odaadjuk nekik a drónt. És rendben lesz, itt valaki azt írja, hogy neki csak a rotorokat vették el.” – nyugtatgattuk magunkat, és szinte belenyugodva a sorsunkba léptünk a második ellenőrzés elé. Megint átment.

De a végén így is elvették. Rögtön az entebbei reptéren. Kiderült, hogy az interneten Uganda esetében sem találsz korrekt információt a drónokról. A kedves ugandaiak rettentően mentegetőztek. „Nálunk van egy külön helyiség a drónoknak, úgyhogy majd egyszerűen elhozod.” Később rájöttünk, hogy ha adsz nekik 200 dollárt, akkor hagyják, hogy a drónnal együtt távozz. „Körülbelül 54 törzsünk van, és mindnek megvan a saját nyelve. Ezért jó, hogy az angol a hivatalos nyelv.” Hajnali négy óra van, és poros utcákon haladunk egy legalább húszéves autóban. A Via Via Guest House-tól hozó sofőrünk lelkesen mesél az ugandai kultúráról. Az egyes törzsek szokásairól beszél.

„Aztán vannak olyan törzsek, amelyek körülmetélést végeznek. A nőkön is. És ez tényleg szörnyű.” – kommentálja, de nem időzik el rajta, folytatja tovább, miközben az út egyre romlik, mi pedig már csak abban reménykedünk, hogy megérkezünk. Aztán megáll egy betonkerítésnél, amin szögesdrót fut. Meglátjuk a szállásunk tábláját és egy hatalmas kaput, ami lassan kinyílik. „És miért van rajta az a szögesdrót? Az állatok ellen?” – próbálkozik Lukáš, de mindketten előre tudjuk a választ. „Nem. Az emberek ellen. Ennek a negyednek is megvannak a maga problémái.”

Az ugandaiaknak fehér, sétáló dollár vagyok

A reggeli Ugandára ébredtünk a korábbi fővárosban, Entebbében. Kávét kortyolgatok a Guest House-ban, és banános palacsintát majszolok egy halom egzotikus gyümölccsel. Azt érzem, hogy ez maga a paradicsom. Mindenki kedves velünk, kezdem azt mondani, hogy amolyan afrikai kanadaiak. De csak addig, amíg rá nem jövök, hogy számukra csak sétáló dollárok vagyunk.

Kilépnek a piszkos kunyhóból, de gyönyörű ruhában Az autót csak másnap hozzák, így saját lábunkon indulunk felfedezni. A gyerekek integetnek nekünk, a felnőttek bámulnak vagy szintén integetnek, mintha fehér bőrt még sosem láttak volna. A nők a fejükön mindent cipelnek: szalmát, benzines kannákat, sőt gerendákat is.

A férfiak is a fejükkel segítenek. De a nők jobban lenyűgöznek minket. Bármilyen rozoga viskóból is lépnek ki, mindig elegánsan, színes ruhában és tökéletes frizurával jelennek meg. A szalmatetős, koszos kunyhó előtt ezek a jelenségek olyanok, mint egy sétáló oxymoron.

Önkéntesen és ingyen vagyok itt idegenvezető. De most fizess. A helyi botanikus kertben fizettünk a belépőért és a fényképezőgépért, és fejben már el is képzeltük a romantikus dzsungelsétát a majmok között. De alighogy leadtuk a pénzt, észrevettük, hogy mellettünk áll egy ugandai, és afrikai angolján magyarázza, hogy előttünk egy mangófa van.

„Én önkéntesen vagyok itt idegenvezető, nem kapok érte fizetést, mert egyetemre járok, ranger szeretnék lenni.” Sem én, sem Lukáš nem vagyunk túl jók az emberek visszautasításában, így hagytuk, hogy meséljen a virágokról, és a majmok közötti romantikus sétából botanikai előadást csinált nekünk. „És most itt az ideje, hogy fizessetek.” Lukáš ránézett, majd adott neki 10 ezer ugandai shillinget (körülbelül 2,5 €). „Ez kevés, általában 10 ezret kapok fejenként.”

Megtanulunk nemet mondani

Több pénzt mindig ki akarnak préselni belőlünk. Néha nyíltan megkérik, de többnyire érzelmileg veszélyes vizekre eveznek, így naponta pár percig hallgatjuk, milyen szegények, vagy a ranger idegenvezetőnk angolul telefonál a feleségének, hogy nincs elég pénzük karácsonyra. Valószínűleg fel sem tűnt volna, hogy ki akar húzni belőlünk pénzt, ha tíz perccel korábban nem szuahéliül telefonált volna a feleségének. Miért beszélne vele most hirtelen angolul? Máskor kitalálják, hogy útdíjat szednek a nemzeti parkba vezető útért, vagy megpróbálnak meggyőzni, hogy a kempingezésért 20 dollárt kérnek fejenként, pedig az oldalukon 10 áll. A legtöbbször odaadjuk a plusz pénzt, de fokozatosan fogytán a keret. Uganda paradox módon elég drága a turistáknak. Így hát megtanulunk nemet mondani. Az ugandaiak sportszerűen fogadják. „10 dollár fejenként is jó.”

Hogy fejlődő országban jársz, azt nem felejted el egyhamar

Az idő itt kicsit másképp telik. A buszok akkor indulnak, amikor megtelnek, így egy órát is várhatsz rájuk, de akár egy napot is. Amikor megkérdezzük a recepcióst, hánykor van nyitva a bár, azt feleli: „Későbbig.” Először azt hisszük, ez egy vicc, de a „későbbig” itt teljesen bevett időmegjelölés. Nem tudjuk, hány óra az, hogy valamiféle konkrét szám-e, de a szupermarketek tábláin is olykor az áll: „nyitva későbbig”.

A bár későbbig van nyitva A számok mintha valódi ugandai probléma lennének. A belépők néha félig ugandai shillingben, félig dollárban vannak feltüntetve. Az emberek belépőjét dollárban, az autó belépőjét shillingben fizeted. Ha át akarod számolni egyetlen valutára, marha sokáig tart nekik. Húszezer shillingből tizenhármat kivonni kalkulátort igénylő munka. Nem néha, hanem mindig. Valamiért nem akarják a 2011 előtt kibocsátott amerikai dollárokat sem. Kevesebb árfolyamot adnak értük shillingben. Hogy miért, azt nem derítettük ki.

Reggel egy ugandai hozta el az autót. Az ugandaiak általában nagyon rosszak a szervezésben, de ez a fickó talán a legzavarosabb ugandai volt, akivel valaha találkoztunk. Többször is vissza kellett jönnie hozzánk. Először elfelejtette odaadni a telefont, azt egy másik helyi ugandaival küldte utánunk. „Most látom, hogy elfelejtett SIM-kártyát venni nektek, úgyhogy szerezzetek egyet.”

Csakhogy ezzel nem ért véget. Négy óra múlva megint a feledékeny helyivel kergetőzünk Entebbe utcáin, próbáljuk helyesen értelmezni az afrikai angolját, és reménykedünk, hogy ma végre elhagyjuk ezt a káoszt. Elfelejtette átadni a legfontosabbat: a gorillaengedélyt.

Miért félnek az ugandaiak az esőtől

Amikor végre elhagyjuk Entebbét, dél van. Hogy eljussunk az úti célunkig, át kell haladnunk a fővároson, Kampalán. Nem lehet megállapítani, mikor érünk oda: a házak egyetlen kilométerre sem tűnnek el, csak a forgalom sűrűsödik egyre jobban. És tábla sehol. A két eredeti sávot az ugandai kreativitás öttel bővíti, mellettünk pedig taxik és boda bodák (motoros taxik) dudálnak. Lukáš keze már teljesen vörös, ahogy a kormányt szorítja. Az afrikai utak semmiben sem hasonlítanak az európaira vagy az amerikaira. Ráadásul itt a bal oldalon vezetnek. Erre megérkezik az eső.

Egy darabig örülünk. Az első csepptől kiürülnek az utcák. Az ugandaiak ugyanis esőben egyáltalán nem csinálnak semmit, azon kívül, hogy odamenekülnek, ahol száraz. Az élet megáll. A boda bodák elpárolognak, mi pedig szabadon áthaladhatunk.

Egy idő után megértjük, miért, és elmúlik az örömünk: az utat 10 perc alatt elönti a víz, és úgy érezzük, mintha árvíz jött volna. A víz alá kerülő út új formákat vesz fel, és a végén nekünk is meg kell állnunk. Az eső a legalkalmatlanabb pillanatokban rendszeresen elkap majd minket az utunk során. De az esős évszaknak azért örülünk. Egy négynaponta lezúduló egyórás záport túlélünk, cserébe a természet zölddel ajándékoz meg minket. Csodálatos zölddel, amely a főszezonban gyorsan sárga pusztasággá változik.

Legközelebb mesélünk kicsit az állatkákról és a nemzeti parkba vezető halál útjáról…