Két tízéves kislány szaladt oda hozzám. Ez a történet Prágában, Csehország szívében játszódik – mégis egy olyan helyen, amely fényévekre van attól a képtől, amit a legtöbben a városról őrzünk.
„Nincs egy cigid?” A szőke kislány édes, kék szeme egyáltalán nem illett ahhoz a sztereotípiához, amit a társadalom peremére szorult családokról őrzünk. A másik – sötét hajú, sötét bőrű – ő senkit sem lepett volna meg. De ez itt nem a sztereotípiák világa, hanem a valóság. A nemfizetőknek nincs kötelező bőrszínük, hajuk vagy szemük. Egyszerűen csak nemfizetők.
„Nincs.” Hazudom, mert erre a vidékre, amely a Slavia stadion mögött kezdődik, cigarettásdoboz nélkül még a nemdohányzó sem teszi be a lábát. A barátaimnak viccelődve mondom: ez itt olyan, mint a börtönben – ez a fizetőeszköz.
A lányok olyan szavakat kiabálnak utánam, amiket nem kell megismételnem. És őszintén megvallom: életemben talán ez az első pillanat, amikor tízéves lányoktól félek. A mentségemre szolgáljon – az elhagyatott térségen látom, hogy erre a két lányra egy egész banda vár. És kiabálnak rám. „P”-vel és „K”-val kezdődő szavak repkednek a levegőben, kevéssé eredeti jelzőkkel.
Elhaladok néhány piszkos rongyokból és régi elektronikai hulladékból tákolt hajlék mellett, és rájövök, hogy meg kell fordulnom, és vissza kell mennem mellettük. Elsőre nem találtam el Slatinyba. A hely helyett, ahová menni akartam, egy benőtt dzsungelben találom magam valahol a sínek mellett. Itt is azt várom, hogy minden bokorból kiugrik rám valaki.
Nem akarok futni, nehogy úgy tűnjön, félek. Gyors léptekkel indulok visszafelé, a szívem egészen az ujjbegyeimben dobog, amelyek remegve bújnak a dzsekim zsebébe.
Nagy ívben kikerülöm a gyerekeket, és rátérek az útra, amely már az első egykori szegénynegyedbe, a Pod Bohdalcembe vezet – ma főleg kiskertészek használják.
„Azok a gyerekek félelmetesek.” Megszólítom az első embert, akit meglátok.
„Azok nem gyerekek, azok kis fattyúk. Múlt héten összevertek itt egy öreget.” Úgy tűnik, itt tényleg nem gombfociznak – gondolom magamban.
„Ön Slatinyból való?” Egy sötét hajú, letört elülső fogú férfival beszélgetek, kezében nejlonszatyor, khaki katonai zubbonyt visel. Elmagyarázom neki, hogy régi lakókat, tanúkat keresek Slatinyban. A Pod Bohdalcem és a Na Slatinách nevű szükséglakótelepek Prága igazi ritkaságai. Csupán pár lépésnyire vannak a prágai Edentől, és amint beteszed a lábad, olyan érzésed támad, mintha kikerültél volna a városból – és főleg egy másik korba csöppentél volna.
A telepek a 20. század 20-as éveiben jöttek létre, amikor Prágából igazi nagyváros lett, és megindult a hatalmas építkezés. A városba tehát özönlöttek a munkát keresők, és épp ezeken a helyeken a település pár koronáért bérbe adta a telkeket, ahol elkezdtek felépülni a mindenféle talált anyagból összetákolt kis házak. Ma a Pod Bohdalcem telep nagyobb részét a kiskertészek uralják, de a többit – csaknem az egész Slatinyval együtt – a társadalom peremén élők lakják. A régi, egyre fogyatkozó bennszülöttektől a hajléktalanokon, illegális bevándorlókon és drogosokon át a vándormutatványosokig.
„Nos, szemtanúnak talán még nem mondanám magam, de a családom Slatinyban élt, itt nőttem fel.” Meghív magához, hogy nézzem meg az ikerházat, ahol valaha két család lakott. Mindkettőnek egyetlen szobája volt.
Szemügyre veszem az embert, aki Láďa M.-ként mutatkozott be, és megkérdezem magamtól, vajon így néz ki egy gyilkos és erőszaktevő. Azt gondolom: Igen, így néz ki.
„Ne féljen, nem bántom. Megmutatom a fényképeket.” Láďa M. észreveszi, hogy tétovázom. De azt gondolom: úgy néz ki, mint egy gyilkos és erőszaktevő, csakhogy a gyilkosok és erőszaktevők többsége nem úgy néz ki, mint egy gyilkos és erőszaktevő.
„És előbb lefényképezhetném a ház előtt?”
„Nem lehetne inkább utána?”
„Addigra besötétedik” – magyarázom. Láďa bólint, majd tölt nekem egy olcsó, kólát utánzó italt.
„Elnézést, bezárok, itt lopnak.” És újra biztosít róla, hogy nem kell félnem, csak nem akarja, hogy bárki a telkére lépjen. Olyan ez, mint egy régi mese a farkasról és a hét kis gidáról.
Paradox módon kevésbé félek, mint kint a tízéves gyerekek között. Odakint sötétedik, mi az asztalnál ülünk, iszom az olcsó kólát, Láďa pedig már elmesélte az egész életét, és most régi fényképeket mutat.
Zseblámpával világítunk, mert itt se villany, se víz nincs. Áram sosem volt, a vízvezetékcsövek pedig évekkel ezelőtt megrepedtek.
„Itt lakott az apám, tőle örököltem, most pedig felújítom. De nem zavar, hogy nincs villany. Nincs tévém. Zseblámpával világítok. Nincs szükségem áramra. Szeretek itt lenni, mert mintha megállt volna itt az idő” – magyarázza.
„És mit csinál itt? Olvas?”
„Azt is, magazinokat. De legjobban azt szeretem, ha nyáron tüzet rakok, és a tűzbe bámulok. Az jobb, mint a tévé.” És már ott is áll a szekrénynél, előveszi a magazinokat, és nekem adja őket, hogy vigyek haza néhányat, amikor mondom neki, hogy én is szeretek olvasni.
„Ezeket már mind elolvastam” – magyarázza, és rám tukmál legalább egy pár éves lapszámot.
Kínál még kólát, de nekem már ki kell mennem a mosdóba, az ablak mögött sötétedik, és nem akarok sötétben elindulni innen, sem a sötétben a száraz árnyékszékre mászni.
„De Slatinyba egyedül ne menjen. Hívjon fel, megbeszéljük, én majd körbevezetem. Velem biztonságban lesz.” Elbúcsúzunk.
– – –
Még mindig nem merészkedem be Slatinyba. A Pod Bohdalcem kiskertes telepein bolyongok, és megcsodálom a legkülönösebb helyi építményeket. Míg történelmileg a leglenyűgözőbbek a lakássá alakított vasúti vagonok, engem az a ház fog meg leginkább, amelynek kertjében egy fára épített gyerekjátszóház áll, mindenféle talált anyagból összerakva.
– – –
„Ez lenne Prága?” Mosolyog rám František H., aki egész életében a telepen élt. Tavasztól télig a kertben dolgozik, és élvezi a nyugalmat, amit Prágának ez a szeglete kínál.
František számomra amolyan helyi Don Juan. Rögtön a házasságról kezd beszélni, de mivel nem tudom elkészíteni a klasszikus cseh svíčkovát (marhaszelet tejszínes mártással), kiestem a versenyből.
František a támaszommá válik a kiskertes telepen. Bemutat olyan embereknek, akiké a kedvenc kis „csirkelábon álló házikóm”. És rögtön meghívnak egy rántott húsra. Köszönettel visszautasítom, és rádöbbenek, hogy olyan helyre kerültem Prágában, ahol még lehet valamiféle közösségi életről beszélni. Itt mindenki ismer mindenkit. Ez tényleg Prága lenne?
„Nem jön velünk gombászni? Holnap megyünk!”
– – –
Itt az ideje, hogy továbblépjek. Hogy megnézzem magát Slatinyt. Petr Ryska segít nekem a Prága Neznámá (Ismeretlen Prága) csoporttól. Az egész csapatával bejárom Slatinyt, megjegyzem a helyeket, ahová vissza kell térnem.
– – –
Már otthon vagyok Slatinyban. Ismerek minden sikátort, tudom, hol nem érdemes időzni, felismerem, hol égett le épp egy ház – ez itt egyszerűen mindennapos dolog. A ház, amit egy hete láttam, ma már nincs itt. Leégett.
Ma Lukášt viszem magammal, egy régi lakost, egy szemtanút látogatunk meg. Azt hiszem, már semmi sem lephet meg. Lukášon látom, hogy neki nem túl kellemes ez a mocsokkal, romokkal, kiégett házakkal és fura alakokkal teli környezet, de már ismer engem. Én pedig a mennyben vagyok.
Amikor otthagyjuk Anna Ch. szemtanút, esik az eső. Úgy döntök, lerövidítjük az utat azon a sáros ösvényen, amit Anna mutatott. És ekkor megláttam. Hatalmas fehér füstfelhő lebeg egy lakókocsi felett. Semmi különös, köztudott, hogy Slatinyban esténként nem lehet levegőt venni. Amolyan helyi hobbi a házak felgyújtása és minden, ami körülöttük van. Rendben, a füst nagy része abból ered, ahogy az emberek esténként fűtenek. Szépen, környezetkárosító módon.
Eddig azonban a hírhedt szmogfelhőket még nem éltem át. Mindig igyekeztem délután négy után már eljönni innen. Az emberek figyelmeztettek. De most már tudok egyet. Közelebb kell mennem, a füst mögé, ami a lakókocsiból száll. Pára, hideg környezet és fagy, ami a vért piros anyagú jéggé változtatja.
„Nem lenne jobb máshol menni?” – mondja Lukáš, de már csak elvből. Elég jól ismer ahhoz, hogy tudja: pontosan arra megyünk.
„Menjünk a kerítés mentén, legalább hamarabb kiérünk a buszhoz.”
Hét németjuhász ugrik ránk, kivicsorítva a fogát. Öt kicsi és két nagy, amelyek olyan magasra ugranak, hogy egy pillanatra azt hisszük, átugranak a kerítésen, amely egyáltalán nem tűnik nagy akadálynak. Futunk. Egy nő és egy férfi kiabál a lakókocsi előtt. A kutyákra. Ránk, hogy mit keresünk ott.
„Csend legyen!”
„Mit akarnak itt?! Csend legyen! Na!” A kutyák ugatnak, mi pedig futunk a kerítés mentén, ami végtelennek tűnik. Kimászik egy férfi is, és ő is kiabál.
„Fuss!”
„Ez isteni.” Lelassítok, és a kerítésen túli telekre meredek. A lakókocsi, amelyből hatalmas fehér füstfelhő száll, egy nemrég leégett ház maradványai mellett áll. Az egyik oldalon szemétlerakó, a másikon farakás. És a kutyák üvöltése. A németjuhászok ugatása és fogai.
„Oda vissza kell mennem.”
– – –
„Egyedül megyek. Muszáj. Ha kell, felhívlak.” Egy hétig lelkileg készültem erre az akcióra. Tudtam, hogy oda kell mennem, tudtam, hogy egyáltalán nem tűnik biztonságosnak. Alighanem nem is az.
„Van nálad paprikaspray?”
„Igen, van.”
„Azonnal írj, hogy oké vagy.”
„Persze. De várj legalább tíz percet.”
„Csak odaszaladsz, aztán rögtön vissza, ugye?”
„Sprintben oda, aztán vissza.” Bólintok. És futok a benzinkúttól Slatinyba, hogy minél több időm legyen.
Amikor odaérek a sikátorhoz, amely a németjuhászokhoz vezet, látom, hogy ott áll egy rendőrautó. Sáros, fagyos nap van, szerencsére nem annyira, hogy ne tudjak fényképezni. Biztos csináltak valamit. Elképzelem a legszörnyűbb dolgokat, amiket egy hajléktalan tehetett. Valószínűleg drogosok. Belőlük sok van itt.
„Vigyázzon, ott németjuhászok vannak. Vagy tíz” – nagyítom, és így próbálom kideríteni, hogy ugyanabba az irányba mennek-e. A rendőr csak bólint, és a fényképezőgépemre néz.
„Iskolai projekthez fényképezek.” És sietősen magyarázni kezdem, miért vagyok itt, mert félek, hogy azt mondja, menjek el. A rendőrt azonban nem a slatinyi látogatásom célja érdekli, hanem az objektív. Hagyom, hogy megnézze, aztán már nyugodtan követem a sikátoron át egészen a kutyákig.
Berekedve ugatnak, vicsorognak, rémületet keltenek. Én pedig nyugodt vagyok. A kerítés közepén állok, és fényképezek. Hallom, ahogy egy nő kiabál rám, és akkor sem hagyom kizökkenteni magam, amikor a kutya tépi a kerítést, és úgy tűnik, tényleg átjut rajta. A szívem dobog, érzem az ujjaimban, a gyomromban, a fejemben. Ez a dobogás elnyomja a közeledő nő üvöltését. Az egyetlen fontos dolog, hogy a kezem fotózik. Megvan a kép, amit akartam.
„Mit csinál itt? Hogy meri? Van engedélye fényképezni?”
„Van.” Nem érzem úgy, hogy hazudnék. De az igazat sem mondom. Ebben a pillanatban azonban nem is mondhat mást az ember.
„Ha akarja, elhozom.” Hozzáteszek egy újabb hazugságot, és remélem, hogy az iskolai papír elég lesz. Látszik, hogy a nő megtorpant. Néha rászól a kutyákra, én pedig közelebb megyek, és beszélgetni kezdek vele. Most már látom, hogy nincs mitől félnem. Alacsony termetű nő, barnásvörös göndör hajjal, olyan szemekkel, amelyek többet láttak, mint amennyit az ő korában kellett volna – ezek elárulják, hogy nem drogos, és nem is alkoholista.
„Ismerünk hasonlókat, mint maga. Idejönnek forgatni, aztán egy kalap alá vesznek minket a drogosokkal, akik tönkreteszik ezt a helyet és felgyújtják, érti?” Támadóan ront rám.
„Sajnálom. Tudom, hogy maguk itt őrzik ezt a helyet.” A nő szemében e szavakra megcsillan valami, és látom, ahogy lassan feloldódik. Belőlem is elszáll a feszültség.
„Mi javítgatjuk ezt itt. Látja azt a fát? Nemrég felgyújtották itt a drogosok.” Bólogatok, és ekkor már ott vannak nálam a kis kölyökkutyák, amelyek átbújtak valami résen a kerítésen. Fenyegetően rágcsálták a kezemet, közben pedig csóválták a farkukat. A gazdájuk szerető pillantása azokra a harapdáló szőrgombolyagokra újabb leckét adott nekem az előítéletekből.
Ami rémületet kelt, lehet akár Slatiny legbarátságosabb helye is.
És így összebarátkoztam.
Egy kutyaszeretővel.
