A paprikaárus integet nekem.
„Mit csinálsz?”
„A bácsi le akar fényképezkedni a paprikájával.” A negyvenes évei körüli piros paprikát áruló ember pózol, mutogatja a mintaszerűen megtermelt zöldségeit, és mosolyog ránk. Egy piszkos városka, Targu Jiu gyümölcs- és zöldségpiacán sétálunk keresztül, itt vagyunk Romániában, ahol ez a hely a hírnevét vagy réges-régen élte meg, vagy soha.
A város inkább Kínára emlékeztet, mint Európára. Kommunista panelházak, szemét az utcán, betört ablakok és az ötvenes évekbeli kirakatok. Csak egyetlen modernnek tűnő kávézó árulja el, hogy még mindig a 21. században vagyunk. Targu Jiuban ez elég futurisztikusan hat. De hát mindegy. Az emberek viszont kedvesek, mosolyognak, és figyelmesen méregetnek minket. Mintha életükben nem láttak volna szőke embereket.
„A lányom Prágában tanult!” – jelenti ki lelkesen egy középkorú hölgy, akitől segítséget kértünk, hogy megtaláljuk a végtelen oszlopot (Coloana Fara Sfarsit). Ez volt az utolsó alkalom hosszú időre, hogy Romániában angolul beszélgethettünk. Tört angolsággal magyarázta el, merre menjünk az egyetlen helyi látványossághoz, amit érdemes megnézni – mi pedig utána még jó fél órát bolyongtunk. Alighanem mégsem értettük meg egymást.
Kiaknázatlan turisztikai potenciállal bíró hely
A Duna mentén indultunk el a Bánságba. Ez az impozáns, hatalmas folyó a hegyek között kanyarogva helyenként úgy hat, mint egy kiaknázatlan hely, hatalmas turisztikai potenciállal. Az évtizedes kommunista üdülők és fürdők itt nem olyan gyakoriak, mint a Duna más szakaszain. A partvidék nagy része így egy emberektől mentes oázisban találja magát.
Az idilli utazást csupán az mérgezi meg, hogy szinte mindenütt szemét hever, és kissé idegesítettek minket az úton fekvő hatalmas sziklatömbök, amelyek szinte lehetetlenné tették az áthaladást. Ettől kezdve, valahányszor „vigyázat, kőomlás” táblát láttunk, mindig egy kicsit összeszorult a gyomrunk. (VIDEÓ)
https://youtu.be/A-NX3etScs0Külföldön kedvesebbek egymáshoz a honfitársak
„Nem akarnak elvitetni magukat?”
„Ezt aligha utasítjuk vissza.” – feleli egy negyvenes pár, akik gyalogtúrázni indultak a Bánságba. Mára már 30 km-t megtettek. Életünkben először veszünk fel ismeretlen embereket az autóba. Ha külföldön honfitársakkal találkozol, valahogy közelebb kerülsz hozzájuk. Így hát elvisszük őket Szentilonába (Sfânta Elena), és megiszunk velük egy sört a helyi kocsmában. Ma megint úgy 35 fok van.
Bárányok kolompolása, kilátás a Duna nyugodt tükrére és szélerőművek. Ez Szentilona.
„Jó napot!” – köszön ránk a cseh kis juhász. Fülig érő szájjal vigyorgunk rá. Szentilona egy gyönyörűen rendben tartott cseh falu a Bánságban. A szomszédos román falucskával összehasonlítva a nyugalom és a tisztaság oázisa. A házak színes csempékkel díszítettek, az udvarok rendezettek, és az embereknek kerek, szláv arcuk van. És ami Lukášt a leginkább megfogta: még a tűzoltóknál is „hasiči” (tűzoltóság) felirat áll.
Egyáltalán nem úgy néz ki azonban, mintha itt bárkinek rosszul menne, vagy segítségre szorulna, ahogy azt egyes cseh útikönyvek lefestik. Sőt, épp ellenkezőleg.
Összebarátkoztunk a helyi kutyával, alaposan magunkba szívtuk a szélerőművekre nyíló kilátást, majd útnak indultunk a következő cseh faluba – Greníkbe (Gârnic).
20 km-es rémút
Kicsit nem értettük, miért kellene 20 km-re egy órát rászánni.
„A navi biztos megint téved.” – nyugtatgattuk egymást, de hamarosan sajnálni kezdtük, hogy nem maradtunk tovább Szentilonában, és nem mentünk egyenesen Oravicabányára (Oravița).
A bárányok kolompolása abbamaradt, körülöttünk csak a mező maradt, amin itt-ott felbukkant egy-egy sovány ló. A nap lassan lebukott a kiürült épületek mögött, amikből csak a rémisztő panelek maradtak. E panelek között pedig szétszedett autókat, ruhákat és szemetet láttunk. Rájöttünk, hogy itt bizony nem romantikus, vándorló romák élnek. Itt olyan romák élnek, akik nem fognak ránk vigyorogni.
Behajtottunk egy román faluba, mintha egy álomból egyenesen egy rémálomba ébredtünk volna. Senki sem hinné el, hogy néhány kilométerrel arrébb rendezett cseh falvacskák és idilli táj található. Kátyúkkal és csapdákkal teli, burkolatlan aszfaltúton vánszorogtunk körülbelül 10 km/h sebességgel. Az emberek a házuk lépcsőjén ültek és figyeltek minket.
„Na, amíg nincs náluk puska, addig minden rendben, nem? Meg különben is, úgysem megyünk többet erre.” – nyugtattam magamat és Lukášt is, amikor megláttuk a fényképezőgépem kattogására adott, nem éppen barátságos pillantásaikat.
Reménykedtünk, hogy a falu után jobb lesz az aszfalt. Nemcsak hogy nem lett jobb, hanem az autónkat egyenesen elnyelte az erdő.
„Na, ha itt megtámadnának minket, még csak el sem tudnánk menekülni.” Az erdőből botokkal és kövekkel előugró útonállók egészen reális képe alaposan megrémített minket.
A fény lassan elfogyott, mi pedig lépésben haladtunk a mély vadon ölelésében. A sötétben feltárult előttünk az erdő, amiből az egykori bányák többszintes panelépületeinek körvonalai bukkantak elő. A sötét ablaknyílásokon át nem láttunk semmit, de sejtettük, hogy odabent laknak valakik, ugyanúgy, mint a falu előtti panelek között.
„MI VOLT EZ?” Valami reccsent. Az arcomat az üvegre tapasztottam, és próbáltam kifürkészni a mozgást az erdőben.
„Ez csak egy kő volt?” – felelte Lukáš nem túl meggyőzően.
„Menjünk innen?”
„Menjünk. Itt hamar tönkretennénk az autót.”
„Akkor megint át kell mennünk azon a falun…” – nyafogom. Nincs jó érzésem. Ugyanakkor örülök, hogy le tudom majd fényképezni az elején lévő paneleket, amiket ijedtemben első alkalommal elfelejtettem lekapni.
„Ne fényképezd már őket.”
„Amíg nincs náluk puska, addig minden rendben, nem?” – próbálok újra viccelődni, de nincs kedvünk nevetni.
„Állj meg.” – parancsolom, amikor elhaladunk az első panelek mellett, ahol roma családok laknak.
„De csak egy pillanatra. Fényképezz gyorsan.” A motort járni hagyjuk. Körülnézünk. Elhagyatott mezők, már csak az ördögszekér gurulhatna végig az úton.
„Jó, megvan.”
El akarunk indulni. De egy autó kirobban, és egyenesen elénk vág. Ösztönösen behunyom a szemem, mert azt hiszem, belénk fog rohanni. Az utolsó pillanatban a volánnál ülő roma elrántotta a kormányt.
„Mi volt ez!?”
„Nem tudom, menj innen!” De mindketten nagyon jól tudtuk, mit akart ezzel üzenni nekünk.
Egészen Oravicabányáig a paranoiám gyötör. Nem tudom élvezni a komor tájat, ami mintha a magyar westernből, a Délibábból lenne kimásolva. Folyton hátrafordulok, keresem az esetleg minket üldöző autót, és a tekintetemmel bámulom a navin a célig hátralévő kilométereket.
Amikor feltárul előttünk Oravicabánya városa, ami éppolyan sivár, mint a körülötte lévő táj, akkor sem tudok fellélegezni. Kevés ember van itt, és biztosan nem az egyes számú turistacélpontba hajtottunk be. Szemét. Málló falak. És sötétség.
🚗 Autóbérlés utazás közbenEllenőrzött bérautók RomániábanKeress a DiscoverCars összehasonlítóval — több tucat helyi és nemzetközi autókölcsönző árait veti össze, és a legtöbb foglalás ingyenesen lemondható.
Autókölcsönzési árak összehasonlítása Romániában →Romániába készülsz? Szervezd meg okosan az utazást
Ha te is Románia felfedezésére indulsz, érdemes előre lefoglalni a szállást a Booking.com oldalán, és ha helyi élményekre, vezetett túrákra vágysz, nézd meg a GetYourGuide kínálatát. Mivel a félreeső falvakban gyakran nincs térerő, egy megbízható eSIM, mint a Holafly, aranyat ér a navigációhoz.
