Folyton mosolyognom kell. Ezt a betegséget rögtön elkaptuk, ahogy ideérkeztünk. A szánk sarka felfelé kúszott, és ott is maradt, mintha ez lenne a természetes helye. Itt mindenki mosolyog. Egy olyan országba kerültem, ahol a bolygó legkedvesebb emberei élnek. Egy olyan országba kerültem, ahol az emberek még szeretnek élni. A „lenni vagy nem lenni” kérdés itt ismeretlen. Üdvözöllek a kanadai St. John’sban, Newfoundland tartományban.
Téli kabátban léptünk ki a reptér épületéből, én pedig a vastag északi sapkámat gyűrögettem. Anyuval télre készültünk. Rendes, kemény télre.
Ehelyett meleg volt.
A szürke ég ugyan valahol felettünk úszott, és egyáltalán nem ígért barátságos időt, ahogy a szitáló eső is kellemetlen nyirkosságot okozott, de a hidegnek nyoma sem volt.
Azt hittem, tökéletesen ismerem Kanadát. Hogy semmi sem lephet meg ezekben a nyugodt, gyéren lakott atlanti tartományokban. Mennyire tévedtem! Ha eddig azt gondoltam a kanadaiakról, hogy barátságosak, akkor fogalmam sem volt, mit jelent igazán a barátságosság.
Kleptomániában itt senki nem szenved
Taxival mentünk a The Narrows nevű panzióba (tömegközlekedés ide nem jár). Sehol senki, az ajtó nyitva, minket pedig egy boríték várt a kulccsal és egy üdvözlő levéllel. Ha még nem tudnád: itt senki sem fél attól, hogy meglopják. Vannak, akik az autó ablakát is nyitva hagyják, ahogy az ajtókat is.
Lelkesen dobáltuk le magunkról a téli ruhákat, és elindultunk az első álmos felfedezőútra a még álmosabb, szürkés, színes házikókból álló városban.
Aludni akartam. A korai kelés, a hosszú út és az időeltolódás alaposan megterhelte a szemhéjamat.
Elindultunk a Water streetre.
Water street egyébként szinte minden atlanti tartományi városban van. Water street meg Main street. Az elnevezésekben itt aztán nem túl kreatívak.
A Water street pedig nem hazudtolta meg a nevét, mert az úton és a járdákon hamarosan folyni kezdett egy kis patak. Ha az álmosságra panaszkodtam, akkor most a felhőkből záporozó jeges zuhany végleg felébresztett minket.
100 hajó, évente 5000 ír bevándorló – ez volt a 18. század 70-es évei
A második nap sem volt jobb. Az esőhöz csodálatos szél is társult, a hőmérséklet pedig tíz fokot zuhant. Elővettem a kucsmámat és a téli kabátomat. St. John’sban a lundákat szerettük volna látni, csakhogy ebben az időszakban nincsenek itt, és jégheggyel is szívesen találkoztunk volna, csakhogy jéghegy is csak nyáron van erre.
Így hát legalább egy lélegzetelállító hajókirándulásra gondoltunk. Csakhogy az ég szürke volt, a felhők vizet okádtak ránk, a szél pedig azon volt, hogy egy másik univerzumba fújjon minket.
„Nem, nem, ez nem a szokásos időjárás, ilyenkor általában 22 fok van, és a mai napig tényleg gyönyörű, napos idő volt.” – mosolygott kissé bocsánatkérően a szállásadónk, miközben áfonyás palacsintát sütött nekünk „newfoundlandi bogyókkal”, amit én ribizlinek gondolok. Aztán sorolni kezdte, milyen programokat lehet ilyen időben csinálni.
Végül a The Roomsban kötöttünk ki, a helyi múzeumban. Egy néhány éves múzeum meglátogatása, amiben lényegében semmi sincs, volt az utolsó mentsvárunk. A modern épület egy hatalmas üvegházra emlékeztetett, a kiállítások pedig, amelyek érdekeltek volna minket, vagy éppen véget értek, vagy még csak telepítették őket. Így hát végigjártuk az állandó kiállítást a St. John’sban élő kanadaiak őseiről.
Newfoundland lakosságának többsége Írországból származik, a legtöbb bevándorló a 18. század 70-es éveiben érkezett. St. John’s kikötőjében minden tavasszal több mint 5000 ír szállt partra. A kiállítás foglalkozott az inuitokkal és az indiánokkal is. Az egész a kanadaiak történelmük, gyökereik és a bennük élő kultúrák keveréke iránti büszkeségét mutatta be.
„Ők a kevésből is igyekeznek sokat kihozni.” – jegyezte meg mindig anyu hatalmas csodálattal. És valóban, náluk ritkán találunk bármit is a 18. századnál régebbit. De mindenre, amijük van, büszkék.
https://www.youtube.com/watch?v=yQUemRgR8IcEgy Hurrikán nevű dobozka
„Milyen messze vagytok otthonról! Hogy tetszik nálunk?” – vigyorog ránk egy fiatal férfi, aki az utcán elegyedett szóba velünk. Ez teljesen normális, ezt már megértettük.
Az emberek érdeklődnek, de valami különös, egyáltalán nem tolakodó módon. Csak második napja vagyunk itt, de az utcán már megtanultuk megkülönböztetni a turistákat a helyiektől. A kanadaiak köszönnek, megkérdezik, hogy vagy és honnan jöttél. Aztán szép napot kívánnak. A turisták szó nélkül elhaladnak. És főleg: a kanadaiak folyton köszönetet mondanak, a köszönet náluk természetesebb, mint a levegővétel. Meg az az állandó mosoly. Mintha nem is lenne hideg, mintha nem lenne pocsék idő. Azt a mosolyt mintha az őseik vésték volna oda, és semmi sem veszélyeztetheti.
„Várj, valami itt sípol.” – az esti skype-olás közben valami élesen kezdett fütyülni. A konyhából jött.
„Itt, a konnektorban.” – mutat anyu egy fehér izére, ami kellemetlen hangokat ad ki.
„Mire lehet ez jó?”
„Nem tudom. De csak nem hallgatjuk egész este!”
Egy darabig még nézzük, aztán anyu diadalmasan kirántja a konnektorból.
„Na mi az?” – kérdezi tőlem Lukáš, hogy mi volt az.
„Már jó, anyu kihúzta a konnektorból.”
Aztán kiderült, hogy egy hurrikánra figyelmeztető készülék volt. Szerencsére a sípolás ebben az esetben csak erős szélvihar veszélyét jelezte. Az tényleg megérkezett.
https://www.youtube.com/watch?v=i45icCkV0x8A halál és az élet szimbóluma
A harmadik napon az időjárás megenyhült, a szél ugyan felpörgött, de elállt az eső. Már éjszaka is hallottuk, ahogy az épületeknek csapódik, és magas, kellemetlen, sípoló hangokat ad ki.
Így is elindultunk a szél tépázta emlékmű, a Signal Hill National Historic Site dombjára. Itt éreztem először a természet vadságát és erejét, amikor a domb tetején álló Cabot Towert heves szél csapkodta, és onnan figyeltük, ahogy a hatalmas óceán a sziklák ellen tombol.
Az 1897-ből származó Cabot Towert Viktória királynő gyémánt jubileuma tiszteletére építették, de igazán Guglielmo Marconi tette híressé, amikor 1901. december 12-én itt fogták az első transzatlanti vezeték nélküli jelet Angliából.
Rögtön ezután Quidi Vidi falujába siettünk, amely körülbelül 20 percnyi gyaloglásra van St. John’stól. Sehol senki. Teljesen kihalt. A hely, ahová a nyári hónapokban özönlenek a turisták, hogy a kikötőből a jéghegyeket figyeljék, üresen állt. Hiába kerestünk itt ennivalót. Alig találkoztunk emberekkel. Csak a házak előtt parkoló autók jelezték, hogy nem vagyunk egyedül.
Körbejártuk a kikötőt és az öblöt, és néztük az óceánt. Figyeltük, ahogy a víz a sziklákon szétporlik, ahogy emelkedik és süllyed a vízszint, ahogy jön a nagy és a kis hullám. Ez az elem. Az óceán ereje, amely évszázadokon át lenyűgözte a helyi halászokat. Ez az elem, amely évszázadokon át a halál és az élet szimbóluma volt. Azt a hatalmat, amit hozott és elvitt, csak távozáskor pillantottam meg, amikor a helyet, ahol az imént még álltam, elsöpörte egy hullám.
Fél ötkor keltünk, hogy elérjük a reggeli gépet Halifaxba. Így ugyanabban a csendben hajtottunk a színes házak üres utcáin át a reptérre. És akkor eszméltünk rá, hogy nem is a gyönyörű természet miatt jöttünk, amiben soha nem kételkedünk, hanem az itt élő emberek miatt. Azok miatt az emberek miatt, akik még nem unták meg az életet.
🚗 Autóbérlés utazás közbenEllenőrzött bérautók KanadábanKeress a DiscoverCars összehasonlítóval — több tucat helyi és nemzetközi autókölcsönző árait veti össze, és a legtöbb foglalás ingyenesen lemondható.
Autókölcsönzési árak összehasonlítása Kanadában →Gondolatok neked
- Szállj meg inkább panziókban, mint hotelekben, a hozzáállás személyesebb, és ráadásul még az adót is elengedhetik, ha készpénzzel fizetsz (ami hosszabb tartózkodás esetén akár 90 € felett is lehet). És a legfontosabb: rengeteg más turistával ismerkedhetsz meg a világ minden tájáról. Mi St. John’sban halifaxi zenészekkel találkoztunk (http://www.maritimebrassquintet.ca).
- A Caesar-saláta a helyiek verziójában lazaccal készül.
- Az ideális látogatási időszak valóban a július/augusztus, nem pedig, mint mi, a szeptember – bár általában meleg van (a mi elutazásunk után tényleg az lett).
- Ne húzz ki a konnektorból sípoló dobozkákat! Inkább kapcsold be a híradót. Lehet, hogy hurrikán közeleg.
- Budapestről (átszállással, például London érintésével) érhető el a legkényelmesebben – Londonból mindössze 5 óra ide a repülőút!
- Tényleg vicces postaládáik vannak (lásd a fotót).
- Te leszel a második magyar arrafelé (mi voltunk az elsők) – ez persze biztosan nem igaz, de mindenki ezt állította nekünk 🙂
