Ágyat építettünk az autóba, és nekivágtunk Alaszkának

Már harmadik napja esik ránk az eső. Az egyik állítólag legszebb autópályán haladunk, amely Alaszkába vezet, de a felszaggatott úton és az út mentén ólálkodó medvéken kívül semmiféle csodálatos kilátásban nem volt részünk. Háromezer kilométer Calgaryból és 30 óra vezetés, ebből 25 esőben. Amit az útikönyvek és az utazási irodák nem árulnak el neked: azok a giccses fotók, amiket bemutatnak, nem a mindennapok valóságát tükrözik. Egy autós alaszkai utazás egészen máshogy néz ki, mint amit a képeslapokon látsz.

Két hét hawaii kempingezés után beültünk az autóba, amelybe magunknak építettünk egy ágyat, és nekivágtunk Alaszkának. A Kanadán és az USA-n átívelő utazásunk nagyjából három hónapig fog tartani. Kempingekben alszunk majd, de szupermarketek parkolóiban is, vagy valahol a főutaktól távol meghúzódva. Hegyeket mászunk, néha felöltözünk, megmosakszunk és bemegyünk a városba, máskor viszont talán több napig sem tudunk megmosakodni, mert egyszerűen nem lesz hol, vagy nem lesz pénzünk a kempingre. A kiadásainkat gondosan feljegyezzük egy táblázatba, amelyet bármikor megnézhetsz. Az utunkra az elmúlt öt hónapban kerestük meg a pénzt Kanadában, ahol egy rövid karácsonyi kihagyással közel egy évet töltöttünk.

Az utunk június 29-én, csütörtökön indult a kanadai Calgaryból, ahonnan a Lake O’hara felé vettük az irányt – ez állítólag a Sziklás-hegység legszebb tava. Csakhogy amit lehetett, azt otthon felejtettük. Többször is vissza kellett fordulnunk, így későn indultunk el. A Lake O’harához nem lehet csak úgy eljutni: három hónappal korábban le kell foglalni a buszjegyet, és csak nyáron jár. Így egy évet vártunk, és a két tóparti kempingezős éjszaka helyett végül csak egyet sikerült lefoglalnunk.

Az indulás 10:30-kor volt, a találkozó 10:10-kor. Mi 10:15-re értünk oda. Lukáš majdnem otthon felejtette a túrabakancsát, én meg azt pakoltam be, amire nem volt szükségünk, és azt nem, amire igen. Így történt, hogy szinte élelem nélkül kötöttünk ki fent a kempingben. Megint. Mások egész táskányi kajával érkeztek, nekünk meg volt néhány müzliszeletünk, két banánunk, két konzervlevesünk és egy kis kesudiónk. Erre a két napra, amit hegymászással kellett eltöltenünk. Az egyetlen szerencsénk, amit akkor még fel sem fogtunk, az időjárás volt. Az Kanadában még kegyes volt hozzánk.

Nem csoda, hogy másnap, amikor nekivágtunk a nehezebb, hatórás túrának, az éhségtől szinte az orrunkig sem láttunk. A meredek emelkedő, ahol 1,5 kilométeren belül több mint 500 méter szintkülönbséget küzdöttünk le, úgy kikészített, hogy ötpercenként meg kellett állnom. Mindeközben a gyomrom korgása is az idegeimre ment, és nem volt mivel csillapítanom, csak egy maroknyi kesudióval. Amikor felértünk a csúcsra, csatlakozott hozzánk egy csapat kanadai, és mutatták nekünk a lent, a völgyben sétáló medvét. Előreengedtük őket, mert egy nagyon keskeny ösvényen kellett megkerülnünk a hegyet. És egyszer csak látom, hogy megálltak, és minket néznek. Azt gondoltam, biztos félnek a medvétől, és nagyobb csoportban akarnak menni.

„Tudtátok, hogy egy grizzly követett titeket? Alig 100 méterre volt mögöttetek!” – kiabálják felénk, amikor beérjük őket. És együtt próbáljuk kitalálni, hogyan figyelmeztessük a csúcson lévőket, ahová a medve tartott. Próbálunk integetni nekik, de esélyünk sincs, hogy meglássanak minket, nemhogy megértsék, mit akarunk mondani. A távolból aztán síp hangját halljuk, és világossá válik: már tudnak a medvéről. Kis idő múlva megbizonyosodunk róla, hogy jól vannak, és már futunk is lefelé, hogy elérjük az első buszt az autónkhoz.

A szeretett útvonalunkon haladunk. Azon az útvonalon, amely bele van vésve a szívünkbe, és amelyet a múlt nyáron annyiszor jártunk be, hogy név szerint fel tudjuk sorolni a hegycsúcsokat és a tavakat, ahogy sorra felbukkannak előttünk. A Lake Louise-tól Jasperig vezető út a világ egyik leggyönyörűbb autópályája. És őszintén szólva eddig semmi jobbat nem láttunk.

Jasperben ünnepeljük a „Canada Day”-t. Kanada július 1-jén ünnepelte 150 éves fennállását, ez alkalomból palacsintát szolgálnak fel, valamint korlátlan mennyiségű kávét és gyümölcslevet a helyi parkban, mindössze kétdolláros belépőért. Két dollár, ami a kanadaiaknak olyan, mint nálunk pár száz forint.

A hegyekből kifelé vezető úton, amely rá kellene, hogy csatlakoztasson minket az Alaszkába vezető autópályára, felkapaszkodunk az utolsó dombra, és a kanadai hegyektől való búcsúval megérkezik az időjárás nevű pokol is.

Az első napon úgy csapnak le ránk az óriási jégdarabok, mint egy géppuska sorozata, hiába fordulunk vissza előlük, hiába próbálunk lehagyni – utolérnek. Kis idő múlva megállunk egy kempingnél, és próbálunk elbújni, de hiába. Így csak imádkozunk, hogy múljon már el. És hosszú húsz perc után ez az időjárással vívott háború alábbhagy, mi pedig továbbmegyünk a sötét eső kíséretében.

Másnap elhaladunk egy tábla mellett, amely szerint felhajtunk a híres és gyönyörű alaszkai autópályára – mi egyelőre csak esőt látunk. Kilencszáz kilométernyi esőt.

Esőben ébredtünk a Walmart parkolójában, Whitehorse városában, Yukon tartományban, mit sem sejtve arról, hogy ez a nap nem lesz épp jó nap. Legalább 700 kilométert szerettünk volna megtenni, de hamar sejteni kezdtük, hogy ebből semmi sem lesz.

Elmentünk a reggeli kávénkért, és mit sem sejtve arról, hogy hamarosan az ablakból fogunk szitkokat kiabálni, elindultunk a bankba. A CIBC-nél lévő egyéves, díjmentes számlánk lejáróban volt, és át kellett váltanunk egy Smart számlára, hogy ne kelljen minden készpénzfelvételért fizetnünk. A mosolygós banki ügyintéző azzal fogadott minket, hogy ez tíz perc lesz, és persze mindent el fogunk tudni intézni. Két és fél órát töltöttünk ott, és azzal jöttünk el, hogy valószínűleg befagyasztják a számlánkat, mert már nincs munkavízumunk, csak turistavízum. És még azt is megtudtuk, hogy a számla nem engedélyezte 800 kanadai dollárnál többet felvenni.

Jelenleg tehát Alaszka felé száguldunk, körülbelül 1500 dollár készpénzzel, és többünk nincs – ha befagyasztják a számlánkat, könnyen bajba kerülhetünk. Kutya rossz hangulatban hagytuk el Whitehorse-t, és az autópályán az ablakból ordítottuk: „ÉS EZZEL KINEK LESZ JÓ?!!!!” Miután durvább szavakat is elkiabáltunk (elnézést az esetleges cseh honfitársaktól, akik hallhattak minket), egy kicsit megkönnyebbültünk.

És így már harmadik napja megyünk Alaszka felé, és még mindig esik. Tudjuk, hogy a környéken valószínűleg hegyek vannak, de mi semmit sem látunk. Néha összejön, néha nem. Ez az utazás valósága.