A könnyek követelték a jussukat. Szégyelltem magam Csehország miatt, az EU miatt. Abban a pillanatban hősként akartam viselkedni, és a magam hangyányi erejével felszabadítani Ukrajnát – ahol nap mint nap az oroszok megölik a fiainkat. Kristyna mellett sétáltam, egy fiatal, gyönyörű ukrán lány mellett, aki Ungvárról érkezett a Nyári Újságíró Iskolába.
„Mi tudjuk, hogy soha nem leszünk az Európai Unió tagjai. Tudjuk. Mindannyian tisztában vagyunk vele” – a hangja halk volt, tele kétségbeeséssel és beletörődéssel, gyengéd, és mégis minden gondolatomat átvágta. A háborúról beszélgettünk. Én pedig képtelen voltam bármit is mondani. Mit is mondhattam volna neki, hogy ez nem igaz? Hazudjak? Így hát hallgattam, és mindketten küzdöttünk, hogy ott helyben ne kezdjünk el üvölteni.
Az ungvári barátaink rendszeresen eljárnak a Nyári Újságíró Iskolába, többnyire csehül beszélnek, néha angolul értjük meg egymást, és amikor már az sem megy, a kéz és a láb a mentőövünk. Ennek ellenére ők a szívtiprók, a mosolyaink elorzói és az előítéletek lerombolói. Idén azonban mégis más volt minden. A lelkes, vidám diákokkal teli Havlíčkův Brod fölött ott lebegett egy téma, amelyet egyesek nem akartak feszegetni. Egy téma, amelyről mások éppen ellenkezőleg, óvatosan próbáltak beszélni, de féltek, milyen reakciókat váltanak ki. A háború. Hiszem, hogy néhány diáknak voltak kérdései a keleti barátaink felé, amelyeket sosem tettek fel. Elég volt, hogy az egyik vendégünk kiejtette a Majdan szót, és az egyik ukrán lány könnyes szemmel kirohant. Csak becsapódott mögötte az ajtó. Én pedig csak reménykedtem, hogy talán visszatér.
Így végül ők maguk kezdték.
„Nem szűnt meg érdekelni a médiát az ukrajnai háború azért, mert már túl régóta tart, és talán az embereket sem érdekli? Nem olvadt-e össze a háború a hétköznapi élettel az újságokban?” – kérdezte Kristyna a Nyári Újságíró Iskola vendégét, Barbara Tóth osztrák újságírót. Csend volt a teremben. Barbarán látszott, hogy nem esik jól neki, amit válaszolnia kell Kristynának. Dermesztő csend. Mindenki tudta a választ.
Az ukrajnai háború már nem tölti meg az újságok címlapjait, már nem a nap fő híre. Túl sokáig tart. Oroszország a propaganda mestere, az emberek Oroszországban ellenségnek tekintik az ukránokat. „Engem személyesen érint, Oroszországból származom, több éve Németországban élek. Vannak Oroszországban rokonaim és barátaim, akik csak az orosz médiát követik. Olyan véleményük van, hogy csakis az orosz médiának van igaza, és egyáltalán nem bíznak az európai médiában. Azt hiszik, hogy Európában propaganda folyik, és az európai média hazudik. Mit tegyek?” – kérdezi folyékony csehséggel Olga, aki Berlinben tanul bohemisztikát. A kérdést, amelyre egy speciális brüsszeli csapat keresi majd a választ, természetesen a jelenlévők közül senki sem tudta megoldani.
„Az oroszok régóta próbálják elpusztítani a nemzetünket. A kommunizmus idején betiltották a könyvek ukrán nyelvű kiadását. Belülről próbálták szétzúzni a nemzetet. Mert mi tesz egy nemzetet nemzetté? A nyelv. Te cseh vagy, és hogyan beszélsz? Csehül. Én ukrán vagyok, tehát ukránul beszélek.” Yakim éppen most fejezte be a jogot. Fiatalabb nálam. Ukrajnában tíz év általános iskola után egyenesen az egyetemre mennek.
„Az orosz és az ukrán nyelv olyan közel áll egymáshoz, mint a cseh a szlovákhoz. De ha oroszokkal találkozunk, úgy tesznek, mintha nem értenének minket, amikor ukránul beszélünk. Ezért ha Ukrajnában oroszul beszélsz, az azt jelenti, hogy nem vagy ukrán” – a szívére mutat, de elismeri, hogy ez nem ennyire fekete-fehér. Vannak oroszul beszélő ukrán lakosok, akik átállnak a másik oldalra, de aztán olyan, csak oroszul beszélő emberek is akadnak, akik önkéntesnek jelentkeznek.
„Végső soron ez nem az emberekről szól, hanem a politikáról.” Ezzel zárja a beszélgetést, és egyetértünk abban, hogy el kell választanunk a nemzetet és a kultúrát a politikától. „Az oroszok azt hiszik, hogy ellenségek vagyunk, mert így mondják nekik a médiában.” Végtére is mindannyian csak emberek vagyunk.
Ne feledkezzünk meg Ukrajnáról.
Számukra is évekkel ezelőtt a háború még csak egy szó volt az irodalomból.
