Ha eléjük tennél két teljesen egyforma Coca-Colát, és azt mondanád nekik, hogy az egyikhez Elvis Presley hozzáért, valószínűleg azonnal elkezdenének vele fotózkodni. A turisták. A roadtripünk utolsó két hetét a bizarr turizmus jegyében töltöttük. A közösségi média elérte, hogy olyan emberek is utaznak, akik valójában utálják az utazást.
A közösségi média elérte, hogy olyanok is utaznak, akik valójában utálják az utazást
„EZ NINCS BENNE A TERVÜNKBEN. Hagyd abba a hülyeségek fotózását, és menj fel! Ahogy felérünk, tizenöt másodperc alatt lefotózod, és futunk vissza. Világos?” ordította egy amerikai a feleségére, majd teátrálisan a földhöz csapta a kalapját. Az apró termetű asszony – valószínűleg megszokásból – csodálatra méltó nyugalommal fotózta tovább az út menti virágokat a Grand Prismatic felé. A férfi felfújta magát, és dühösen elmasírozott.
Az utazásunk utolsó szakaszában elég kárörvendő módon kezdtük el élvezni, hogy a világ leglátogatottabb helyein vagyunk. Néha tényleg elcsodálkozol azon, miért utaznak egyáltalán az emberek, ha úgy néznek ki, mintha ez lenne a világ legnagyobb szenvedése. Valószínűleg csak az Instagram-fotók miatt.
Miért állnak sorba a turisták egy fáért egy fákkal teli erdőben?
A Yosemite-ből a Sequoia Nemzeti Parkba vettük az irányt. Egy ideig sehol sem találtuk a turistákat. Azt gondoltuk, ez nem lehet, hogy itt ne lennének. Aztán rájuk bukkantunk az egyik szekvójánál. Állítólag a világ legnagyobb szekvójájánál. Az összes látogató sorban állt, hogy tíz másodpercre bohóckodjon egyet a General Sherman Tree tövében.
Ha most azt gondolod, hogy ez tényleg egy hatalmas fa lehetett, biztosíthatlak, hogy ránézésre egyáltalán nem látszik rajta, hogy ez a legidősebb vagy a legnagyobb. Így aztán egy ideig jóleső mosollyal figyeltük, ahogy az emberek tizenöt percet sorban állnak egy fotóért egy szekvójával, egy szekvójákkal teli erdőben.
35 fok igazából elég kellemes hűvös
A Joshua Tree Park gyönyörű és – szerencsénkre – méltatlanul alábecsült hely. Nyáron hosszú séták helyszínének nem igazán ideális, a hőmérséklet az egekbe szökik, a turisták pedig igyekeznek a lehető legkevesebb időt kint tölteni az autón kívül.
Nem akartuk elhinni, hogy tényleg megérkeztünk. Ez azt jelentette, hogy a Chiquitánk kibírta, és hogy elértük a roadtripünk legdélebbi pontját – no meg azt is, hogy az utazásunk lassan a végéhez közeledik.
A meleg nem hagyott alább, a turisták pedig egy jó darabig nem tértek vissza. A hőségből még nagyobb hőségbe indultunk. Az autónknak pedig épp most kellett kiállnia élete legnagyobb próbáját. Észak-Amerika legmélyebben fekvő pontjára tartottunk – a Death Valley-be.
Egyes források szerint ez a világ legmelegebb helye is (bár néhány az iráni Dast-e Lútot említi 70,6 °C-kal). Nekünk ehhez képest szép 47 fokunk volt. Ahogy az nálunk lenni szokott – nem éppen szép szokás –, pontosan akkor érkeztünk, amikor a legrosszabb, és amikor egyáltalán nem ajánlott a séta. De nem lenne igazi Halál Völgye-élmény, ha nem a nyár közepén, a legnagyobb hőségben élnéd át. Legalábbis ezzel nyugtatgattuk magunkat. Lukášt előre figyelmeztettem a hajszárítóra, ami tényleg megérkezett, mi pedig a rövid sétáink alatt ebben a barátságtalan tájban abban reménykedtünk, hogy nem olvadunk el.
Amikor véletlenül átugrasz egy nemzeti parkot, tudod, hogy már tényleg sokat láttál belőlük
Tökéletes felkészülés volt Nevadára, Arizonára és Utahra, mert onnantól kezdve soha többé nem volt ilyen borzasztó meleg. A 35 fok igazából egészen kellemes hűvösnek tűnt. Két napig Las Vegasban úgy tettünk, mintha normális turisták lennénk, hogy harmadnap másnaposan legyen erőnk leparkolni és aludni egyet a Grand Canyon North Rimjének látogatóközpontjánál – másra nem is futotta az energiánkból. Ha érdekel, hol mindenhol aludtunk illegálisan, hát ez volt az egyik ilyen hely.
Nem időztünk sokáig, tettünk pár rövidebb sétát, majd rögtön beültünk a Chiquitánkba, és robogtunk tovább. Még nem volt erőnk és kedvünk sehol sem masírozni, így egymásra sem haragudtunk meg, amikor rájöttünk, hogy véletlenül átugrottunk egy utahi nemzeti parkot. Úgy döntöttünk, hogy egy kis kitérővel visszamegyünk oda.
Ismerd meg a Horseshoe Bendet, az USA legtúlértékeltebb helyét
Nem számítottunk ekkora mekkai zarándoklatra, amikor úgy döntöttünk, teszünk egy megállót a nagyon népszerű Horseshoe Bendnél. Az egész utunk legtúlértékeltebb helye. Ezrével áramlottak a bosszús turisták ugyanazért a fotóért, amelyet a barátaik már megcsináltak az Instagramon. Így hát mi is elkészítettük. A kutatások szerint ugyanis az emberek nem szeretik az ismeretlen dolgokat, hanem éppen azt kedvelik a legjobban, amit már ismernek. Vagyis minél többször látnak egy helyet fotón, annál szebbnek találják. Minél ismertebb, annál szebb – legalábbis szerintük. Az agyunk imádja az ismerős dolgokat. Így aztán a következő népszerű helyre indultunk: a Monument Valley-be.
A Mesa Verde nem a turisták paradicsoma, de ez nem jelenti azt, hogy nem érdemes megállni ott. Kr. u. 550-től 1300-ig itt éltek a pueblo indiánok, akik úgy másztak a hegyeken, mint senki más. Köveket használtak lépcsőnek az ujjaik alá, és úgy kapaszkodtak fel a sziklákra.
Az utolsó „először”. Kirúgtak minket a városból
Coloradóból Utahba tartottunk, amitől a magas hőmérséklet miatt tartottunk a leginkább. Kiderült, hogy a Death Valley után komoly immunitást szereztünk. A Canyonlandsben és az Archesben úgy sétáltunk, mintha a levegő nem lenne 35 fok fölött. A kiindulópontunk Moab városa volt, amely elhozta nekünk az utolsó „először”-t, amelyre már két hónapja vártunk.
Hajnali 2 órakor egy rendőr kopogott az ablakunkon, és kizavart minket a városból. Én szívritmuszavarral, Lukáš összeragadt szemhéjjal fél háromkor kerestünk alvóhelyet 20 perccel a városon kívül.
És majdnem megfulladtunk…
A Bryce Nemzeti Parkba menet átmentünk a Grand Staircase-Escalante National Monumenten. Mivel az az érzésünk volt, hogy mindenkit túljárhatunk az eszén, és fizetés nélkül találhatunk szebb helyeket, a következő célpontunknak a Zebra Slot Canyont választottuk. És majdnem megfulladtunk, mert elárasztotta a víz. Videó itt
https://www.facebook.com/LoudavymKrokem/videos/1409339759182076/
A Zionban és a Bryce-ben inkább a klasszikusokat választottuk. A Bryce-ben végigjártuk az összes fő ösvényt, a Zionban pedig az Observation Pointot választottuk az Angel’s Landing helyett (jobb a kilátás és kevesebb az ember).
A mormonok cuki szektája
A mormonoknál tett megálló kellemes változatosság volt. Egyszeriben mintha kihajtottál volna Amerikából, és beléptél volna egy másik, sokkal kedvesebb világba, ennek a bájos szektának a világába. Már Alaszkában is meg akartak minket téríteni, így mormon bibliával felszerelkezve indultunk felfedezni a mormonok központját. Zongoraszó mellett sétáltunk, és nézegettük a szekta gondosan kicsinosított létesítményeit, amelynek egész Utah állam behódolt. Ha nem fedeztünk volna fel egy képregényfigurákkal teli, szupergyors internetű kávézót, azt mondanánk, hogy a Temple Square a legjobb az egész Salt Lake City-ben. De sajnos (vagy szerencsére) megtaláltuk.
Lyukak a föld gyomrába. Az USA legvarázslatosabb helye
Azt hittük, már semmi sem tud lenyűgözni minket, Lukáš pedig igyekezett bármi áron lerövidíteni az utunkat. Amikor azt mondtam neki, hogy a Yellowstone-ban legalább négy napot kell töltenünk, elég gyanakvóan nézett rám. Ez elmúlt az első 10 perc után, amikor a mindenféle árnyalatban pompázó, bűzös tavakba bámult. Lyukak a föld gyomrába.
A Yellowstone nem hosszú séták helyszíne, gyakorlatilag egymáshoz préselődsz a 90 fokos, türkiz színű tavacskák mentén húzódó fapallókon, és várod, hogy meglepjen a következő gejzír. Itt viszont a turistatömeg félreállítható: amint a gejzírek elkezdik a show-t, teljesen mindegy, hogy körülötted van-e még ezer néző.
Tudtuk, hogy a Yellowstone az utazásunk aranyból való csúcspontja. Méltó zárás. Ennek ellenére még várt ránk egy kötelező megálló a kedvenc parkjainkban az USA és Kanada határa mentén. A Glacier Nemzeti Park és a Waterton azonban az erdőtüzek füstjében fuldokolt, amelyek a Yellowstone-tól számított utolsó ezer kilométeren át kísértek minket.
Az élet jobb Banffban
A Glacier Nemzeti Parkot nem adtuk fel teljesen, legalább felmásztunk a Grinnell-gleccserhez, amely 20 év múlva már nem lesz itt. Aztán viszont könnyes szemmel indultunk a barátainkhoz vissza Calgarybe. Az utunk a végéhez ért.
„De azért mégis Banffban tetszett a legjobban.” – jelentette ki Lukáš, amikor 2,5 hónap autós lakás és utazás után visszatértünk Calgarybe. 20 ezer kilométert autóztunk, 800 kilométert gyalogoltunk, hogy megbizonyosodjunk róla: nincs jobb hely Észak-Amerikában, mint Banff.
